Géza életútja meglepő fordulatokon keresztül vezette el őt Mohácsig, melyben egyszerre volt jelen a véletlen, a jókor-jóhelyen és a hosszú évek óta nyitott szemmel járás a bor világában. Felvidéki származású, édesapjának Kürt mellett volt szőlője, s bár ott nem készült bor, de a családban megjelent a vágy a borospince iránt, melyet Géza is megörökölt.
Egy busójárásról készített riport alkalmával esett szerelembe ezzel a tájjal, melyet egy másik találkozás és szerelem követett, véletlen vagy sem, de egy helyi lánnyal. Amikor szembejött velük a mohácsiak által csak Vaskapu kastélynak nevezett birtok, tudták, hogy előbb-utóbb itt folytatják majd az életüket.
A mohácsi szőlőhegy, mely földrajzilag a Mecsek-aljához tartozik, már a 19. században ismert volt kadarka borairól. Ekkoriban nem, mint szőlőfajta, hanem egyfajta összefoglaló név volt ez a különféle vegyes kadarka-szerű vörösszőlő fajtákra.
Ez a terület Géza szerint klimatikusan talán jobb, is mint Szekszárd vagy Villány, amit annak tud be, hogy van egy állandó légmozgás, amit a Duna közelsége hoz. Talajszerkezetet tekintve egy magas mésztartalmú lösztalajról van szó, s mivel erdőségek voltak errefelé, így a felső 1-1,5 m barna erdőtalaj, ami gazdag és magas humusz tartalmú. Ezt kőbemosódások, mészfoltok teszik komplexebbé.
A szőlőben biodinamikus módszerek szerint dolgozik, a legkímélőbb növényvédelem mellett.
A borkészítés során törekszik a lehető legkevesebb beavatkozásra, a saját munkáját úgy látja, hogy feladata nem más, mint nem elrontani, megfelelő mederben tartani a természetes folyamatokat, hogy jó dolgok szülessenek belőle.
A nagyobb tételeket nagy présen, a kisebbeket egy kis kosaras présen préseli, a szőlőt bordó szüretelőkádakban áztatja, fajtától függően 2-14 napig.
Az érlelés során kísérletezik üvegballonnal, acéltartállyal, régi és új, francia és magyar hordókkal, a kész borok több esetben a különböző edényekbe elhelyezett frakciók házasításaként születnek meg.
Minimális kénhasználat, 2020-tól pedig a kén teljes elhagyása jellemzik a borokat.
